Murano, az üvegsziget

A velencei lagúnában már a VIII. századtól ismert volt az üvegkészítés mestersége, ami feltehetően annak az intenzív kereskedelmi kapcsolatnak köszönhető, melyet a Velencei Köztársaság folytatott a mediterráneum keleti felével, az iszlám világgal és Észak-Afrikával.

A Velencétől két kilométerre fekvő kis sziget, Murano ugyan már a rómaiak alatt lakott település volt, felvirágzása csak 1291-ben kezdődött el. Ekkor a tűzveszély miatt Tiepolo velencei dózse rendeletében erre a szigetre költöztette az üvegfúvó műhelyeket, kemencéstől, mesterestől. Ezt követően Murano neve sokáig egyet jelentett az üveggyártással. Az akkoriban mintegy 30 000 ezer lakosú szigetnek saját közigazgatása volt – Nagytanács –, bár a valódi hatalmat a Velencéből küldött podesta (kormányzó) gyakorolta. Muranónak volt saját pénze, törvénykönyve és rendőrsége is. A XIV. és XV. századra az üvegfúvók megbecsült polgárai lettek a szigetnek, melyet azonban el nem hagyhattak, nehogy az üveggyártás féltett titkait kifecsegjék. Aki ezt mégis megtette, az akár életével, de legalábbis kezével fizetett érte. Kiváltságaik között volt többek között a kardviselés, mentelmi jogot kaptak Velencétől, sőt a velencei nemesek leányai között is kedvükre válogathattak.
Az 1400-as évek első felében rendeletben fektették le a „Muranói üvegfúvó művészet szabályai”-t (Mariegole della arte dei verieri de Muran). Ebben szabályozták a nyersanyagok vásárlását, meghatározták, milyen feltételekkel válhat valaki mesterré. Továbbá különböző szakmai kategóriákat állítottak fel (üvegfúvó, tükör-, üvegtábla- és ólomüveg-, üvegvirág-, üveg ékszer- és üveggyöngy-készítő mesterek; a késztermékek eladását a stazionierik végezték), lefektették a szakmai hierarchia alapjait (maestri – mester, garzoni és garzonetti – legények, serventi és serventini – inasok vagy tanulók, és végül, de nem utolsósorban a forcelanti – üvegvágók), valamint biztosították a termékek védelmét. (Ma ennek a rendeletnek az eredeti példányát az Üvegmúzeumban őrzik – lásd később.)
Ebben az időben virágzott fel a muranói üvegtermékek exportja is. Elsősorban tükröket (ekkoriban Európában egyedül az itteni mesterek tudtak tükröt készíteni), üveg ékszereket és csillárokat szállítottak szerte a világba.

A XVI. században, az 1550-es években a muranói mesterek különlegesen magas színvonalú fúvási és olvasztási technikákat fejlesztettek ki. Ők találták fel pl. az aventurin üveget (aranycseppes üveg), a zománcozott üveget (smalto), a tejüveget (lattimo), a millefiorit (szó szerint: ezer virág; sokszínű, virág mintájú üveg), a kristályüveget, valamint a különféle drágaköveket utánzó üveget. Sokáig csak a muranói mesterek tudták előállítani az egyedülálló filigránüveget. Bár csalárd módon később kijutott a Murano szigetről a féltve őrzött eljárás, de a muranói filigránüveg tárgyaknak nem akadt párjuk a világon. Hasonlóan egyedi volt a muranói mesterek üvegfestési technikája is, amely egészen a római időkig nyúlik vissza. A míves kidolgozású, légies színes zománc és aranydíszítés szintén egyedülállóvá tették a muranói üvegtárgyakat. A millefiori pedig még napjainkban is egyet jelent Muranóval. A feldarabolt színes üvegszálakat formába téve kemencébe teszik, a szálak és így a színek egymásba olvadnak: ezer kis virágot formázva. Az így elkészült murrinákból üveggyöngyöket, üvegékszereket (üveg medálokat és üveg gyűrűket) és más üvegtárgyakat készítenek.